Következő írásom eredetileg a szép emlékű népsportos Friuli Zebrák blogon jelent meg, de a blogszolgáltató megszűnése miatt – más értékes bejegyzéseimmel együtt – átmentettem ide, hogy megmaradjon az utókor számára. Kellemes olvasást!
Bemutatkozó posztomban előbb retrózok, majd megadom a választ arra a kérdésre, hogy „miért éppen az Udinese?”, végül kicsit a jövőbe is tekintek. Kellemes olvasást!
Számomra minden Oliver Bierhoff-fal kezdődött 1997-ben. Én akkortájt kezdtem úgy igazán megismerkedni a labdarúgás világával (tudni kell rólam, hogy azelőtt inkább csak az NBA foglalkoztatott), és hát nem lehetett nem észrevenni a népszerű Olit a korabeli híradásokban. A nagyszerű német csatár ugyanis szenzációs évadot produkált ’97-98-ban: 32 bajnokin 27 gólt szerezve gólkirály lett, csapata, az Udinese pedig általános meglepetésre bronzérmes helyen zárt a Serie A-ban (ami akkoriban csak UEFA-kupában való indulást jelentett). Emlékszem, ahogy az Eurosport már akkor is futó Eurogoals című műsorában időről-időre feltűntek a nagycsapatokat is megfricskázó zebragólok, főleg Oli és Paolo Poggi tálalásában, egy ebből az időből származó BRAVO Sportban megjelent Bierhoff-interjú pedig talán még most is ott porosodik valahol az egyik fiókom mélyén. Valahogy így kezdődött számomra az Udinese-őrület…
A német csodacsatár aztán az AC Milanhoz távozott, a stafétabotot pedig Márcio Amoroso vette át tőle és gyakorlatilag lekopírozta Bierhoff előző szezonját. A brazil fiú is gólkirály lett, az Udinese újra kipróbálhatta magát az UEFA-kupában, majd a nemzetközi sikerek reményében Amoroso is továbbállt, csak ő Parma felé vette az irányt.
Nem szeretném tovább mesélni a részletes klubtörténetet. Engedjétek meg, hogy ehelyett inkább kiemeljek néhány emlékezetes momentumot az elmúlt több, mint egy évtizedből! Kommentben pedig jelezhetitek, hogy ti melyik nagy esemény idején lettetek Udinese-rajongók, illetve hogy mit hagytam ki, ami bennetek megragadt. 
Szóval, minden amire örömmel vagy épp bánkódva emlékezhetek:
● Bierhoff gólkirályi címe és a ’98-as bronzérem.
● Amoroso gólkirályi címe ’99-ben.
● UEFA Intertotó-kupa győzelem 2000-ben.
● Stefano Fiore feltűnése, majd (a Sánchez-transzferig) rekordösszegért való továbbadása a Laziónak.
● Roberto Muzzi és Roberto Sosa góljai a 2000-es évek első feléből.
● Egy kiesés elleni harccal eltöltött 2001-02-es szezon…
● …majd több nemzetközi kupaindulásért sikeresen megvívott csata, amelyek a 2005-ös negyedik helyben és BL-indulásban csúcsosodtak ki.
● A Bajnokok Ligájában való szereplés 2005-ben.
● David Di Michele, majd Vincenzo Iaquinta és Antonio Di Natale sztárjátékossá érése ugyanebben az időszakban.
● Egy szomorú eset: Régis Genaux tragikusan korai halála 35 éves korában (2008).
● Nagy menetelés a 2008-09-es UEFA-kupában: csoportelsőség, majd végig izgalmas párharcok a kieséses szakaszban, különösen a végállomást jelentő Werder Bremen elleni két meccs a negyeddöntőben.
● Fabio Quagliarella csodagóljai.
● Samir Handanovič megannyi kivédett büntetője és más csodálatos bravúrja az elmúlt években. Anno, évekkel ezelőtt azt hittem, hogy Morgan De Sanctisnál nem lesz jobb kapusunk. Tévedtem.
● Totò gólkirályi címei. Itt említem meg azt a különösen emlékezetes pillanatot, amikor 2010 januárjában a Sampnak lőtt büntetőjével az Udinese történetének legeredményesebb játékosává vált. Emlékszünk a koronázásra?
● Alexis „El Niño Maravilla” Sánchez rövid ideig tartó tündöklése.
● Egy kitűnő negyedik helyezés az elmúlt szezonból.
Csapatkép a legendás 1954-55-ös Udineséről, amely ezüstérmet szerzett a Serie A-ban.
Nagyjából ennyi. Épp elég ahhoz, hogy valaki az évek folyamán megkedvelje ezt a csapatot. De ha az eredmények nem is, a tradíciók akkor is szimpátiát kelthetnek az emberben a klub iránt. Mire gondolok?
Kérdezzük inkább úgy: kikre gondolok? A fentebb említett neveken kívül Udinében játszott két ízben is az argentin Roberto Néstor Sensini, aztán például a chilei David Pizarro, vagy a két több mint 100-szoros válogatott dán, Thomas Helveg és Martin Jørgensen. Az olaszok közül olyanok, mint Simone Pepe, Gaetano D’Agostino, Giuliano Giannichedda, az 1982-es világbajnok csapatból Franco Causio, valamint az ’50-es, ’60-as évek gólvágója, Lorenzo Bettini. Ó, el ne felejtsem az Udinese saját Paolo Maldinijét, a klubhűség szobrát, Valerio Bertottót! Sőt, még Dino Zoff is itt kezdte karrierjét! És akkor a ’80-as évek két brazil ászát, Zicót és Edinhót még nem is említettem. És igen, megfordult nálunk Moammer Kadhafi volt líbiai diktátor fia, Szaadi is – erre mondjuk nem feltétlenül lehetünk büszkék, de mindenféleképpen érdekes…
Mi, magyarok különösen büszkék lehetünk arra, hogy a régmúltban több magyar szakember is irányította a klubot: Ging József, Krappan Ottó, Hlavay György, Czeizler Lajos, Fögl István, Payer Eugén, Payer Imre és Molnár Ferenc.
Friuli (régiesen Furlánia) zászlaja
Ezenkívül az Udinese nemcsak egy város csapata, hanem a friuli népé is. Udinês, ahogy ők mondják. Tehát az Udinese sikere a friuliak sikere is. Ebben a tekintetben hasonlítunk a Barcelonára, az Athletic Bilbaóra, vagy a Rennes-re, amely csapatok szintén büszkék katalán, baszk, illetve breton identitásukra.
A világ egyik legjobb játékosmegfigyelő-hálózatával már inkább nem is hozakodok elő, mert az olyannyira közismert tény az Udinesével kapcsolatban.
Hát ezért szeretem én ezt a csapatot. Szimpatikus minden tekintetben: történelmében, hagyományaiban és hála az égnek, újabban egyre inkább játékában is. Már csak egy igazán kiugró, nagy eredmény hiányzik ahhoz, hogy az Udinese végleg levesse magáról a tipikus középcsapat megbélyegzést. Erre az idei szezonban eddig minden esélyünk meg is volt – de talán akkor sem leszünk túl elégedetlenek, ha a végén megint „csak” a bronzérem jut, mint ’98-ban. Igaz?